Földközi-tengeri fattyúmakréla / sárga farkú fattyúmakréla

© HORST Dominique

Trachurus mediterraneus (Steindachner, 1868)

Tudományos név eredete:  τραχύς [gör]  - (tapintásra) durva, ουρά [gör]  - farok: a csontos pikkelyek jelenlétére utal

Mittelmeer-Bastardmakrele, Mittelmeer-Stöcker (D), Chicharro, jurel mediterráneo (E), Chinchard à queue jaune, Saurel, severau (FR), Mediterranean horse mackerel, scad (GB), Sauru jancu, sugarello maggiore, suro (I)

Felismerhető: Átlagosan 30 cm (max. 60 cm) nagyságúra megnövő hal. Ezüstszürke színű teste hosszúkás, áramvonalas. S alakú első oldalvonala jól kivehető, a második, háthoz közelebb eső oldalvonal a második hátúszó kezdeténél megszakad. Kopoltyúfedőjén kiterjedt feket folt látható. Faroktövéhez közeledve az oldalvonalon csontos pikkelyek sorakoznak. Úszói sárgás színűek.

Összetéveszthető: közönséges fattyúmakréla (Trachurus trachurus) - alapszíne kékes-zöldes, rövidebb testű, a kopoltyúfedőn látható sötét folt kerekebb és kisebb, a második oldalvonal a második hátúszó végéig ér. Kék fattyúmakréla (Trachurus picturatus) - kizárólag nyíltvízi, színe kékes árnyalatú, a második oldalvonal a második hátúszó alatt végződik, úszói rózsaszínesek. Közönséges makréla (Scomber scombrus) - oldalvonal alakja különböző, a csontos pikkelyek hiányoznak.

Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai, Fekete-tenger, Földközi-tenger, tengerfenékhez közel vagy nyílt vízben, 5-250 (telente akár 500 m) mélységben, legtöbbször csapatokban.

Táplálék: Rákok, tintahalak, apró termetű halak.

Szaporodás: ívása június-szeptemberre esik. A halivadékok is nyíltvízi életmódot folytatnak.

Más: az ivadék fattyúmakrélák gyakran keresnek menedéket a szemölcsös medúza (Cotylorhiza tuberculata) vagy gyökérszájú medúza (Rhizostoma pulmo) csápjai között.

ágas polipocska

©photo

Eudendrium ramosum (Linnaeus, 1758)

Bäumchenpolyp (D), Eudendrium (E, FR), Stickyhydroid, tree-hydroid (GB), Eudendrio (I)

Felismerhető: 18 cm nagyságú, bokorszerű telepeket alkotó hidraállat. Telepeit hálózatos indaszövevény (hydrorhiza) rögzíti, melyből a telep nyele (hydrocaulus) nő ki. A telepet faló- (gastrozoid) és szaporítóegyedek (gonozoid) alkotják. Az egyes egyedek űrbelei a nyelekben található csõrendszeren keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A telepet a polipocskák (hydranth) kivételével kutikularéteg borítja, mely a nyeleken a főtengelyhez való csatlakozás előtt jellegzetesen meggyűrődik.  A falóegyedeken 20-30 tapogató alkotja az ormányt körülvevő tapogatókoszorút. Az ivaros egyedeken hiányzik a száj és kloákanyílás; a női egyedek gonoforái kisebb vagy normális méretű polipocskákon nőnek (max. 7 egyedenként), a normális méretű hímekre max. 5, rozettaszerűen  elhelyezkedő gonofora jellemző.

Összetéveszthető: E. carneum Clarke, 1882; E. glomeratum Picard, 1952; E. racemosum (Cavolini, 1785);

Előfordulás: Földközi-tenger, Atlanti-óceán, Indiai-óceán; sziklás tengerfenéken, 5-30 m mélységben (ritkán akár 200 m-ig).

Táplálék: zooplanktonok.

Szaporodás: ivaros, júliustól februárig.

Más: Telepei dioikusak, vagy csak hím, vagy csak női szaporítóegyedeket tartalmaznak.

szürke tőkehal

©photo

Merluccius merluccius (Linnaeus, 1758)

Seehecht (D), Merluza (E), Merlu commun (FR), European hake (GB), Nasello, merluzzo (I)

Felismerhető: Hosszúkás, nagytestű (hossza az egy métert is meghaladhatja) hal. Két hátúszója jól elkülönült: az első rövid, háromszög alakú, a második hosszú, a farok közelében kiszélesedik. Testét elszórt barnás foltok tarkítják, háta kékesszürke, hasa fehér színű. Szája nagy, hegyes fogakkal elátott, alsó állkapcsa kiugró.

Összetéveszthető: kb. egy tucatnyi tőkehal, melyek leginkább előfordulási helyükben különböznek

Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai (Marokkó-Skandináv partok), ritkábban Fekete-tenger déli vizei, Földközi tenger, napközben jelentős mélységben (100 méter alatt, akár 700 m mélységben is), éjjelente vízfelszín közelében.

Táplálék: éjjelente a felszíni vizekben makrélára, sárga tőkehalra, s más közepes méretű halfajtákra vadászik. A fiatal egyedek étrendjét főképp rákok alkotják.

Szaporodás: Ivarérettség: ♀ - Kb. 7 éves, ♂ - kb. 5 éves korban, ívása az Atlanti-óceánban február-májusra, a Földközi-tengerben november-júniusra esik.

hegyes durbincs / pettyes durbincs

© photo

Diplodus puntazzo (Cetti, 1777)
Érvénytelen tudományos név: Puntazzo puntazzo (Cetti, 1777)

Sargo Picudo (E), Sar à museau pointu (FR), Sharpsnout seabream (GB), Sarago pizzuto (I)

Felismerhető: 15-40 cm nagyságú, hegyes fejű halfajta. Teste ezüstszínű, ovális, tucatnyi függőleges keresztsávval borított - e sávok az idősebb példányokon egészen elhalványulhatnak, helyettük sötétebb foltok látszanak. Faroktövénél és a mellúszón fekete folt látható, farokúszója feketén szegélyezett. Más durbincsfajokhoz hasonlóan egy hátúszója van.

Összetéveszthető: abroncsos durbincs (Diplodus sargus) - a faroktövét nem borítja egészében a nála is megfigyelhető fekete folt, fejformája nem kihegyezett, mint a hegyes durbincs esetében. Kopoltyúfedője sötéten szegélyezett.

Előfordulás: Földközi-tenger, ritkán Fekete-tenger és Atlanti-óceán keleti partjai, sziklás aljzat fölött, kb. 60 m mélységig. A kifejlett példányok legtöbbször magányosak, de más durbincs fajok [főleg kétsávos kecskedurbincs (Diplodus vulgaris) és abroncsos durbincs (Diplodus sargus)] rajaiban is megfigyelhetőek.

Táplálék: férgek, kagylók, csigák, rákok...

Szaporodás: protandrikus hermafrodita, ívása augusztus-szeptemberre esik, lárvái november-decemberben jelennek meg a partközeli vizekben.

vándorló sallangcsiga

© photo 

Cratena peregrina (Gmelin, 1791)

Hervia (D, E, FR, GB, I, NL)

Felismerhető: max. 5 cm nagyságú csupaszkopoltyús csiga. Teste fehér, hátsó egyharmada függeléktől mentes, farokszerűen elkeskenyedik. 8-10 csomóba rendezett hátfüggelékei sötétlilák, kékes árnyalatban végződőek, hosszabb pár tapogatója fehér, a rövidebb fogókarja (rhinophora)narancssárgás színű. A tapogatók között két narancsárga folt látható.

Összetéveszthető: -

Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai (Portugália-Szenegál), Földközi-tenger, nem túl mély (legtöbbször max. 10 m), oxigénban dús vizekben, főleg függőleges sziklafalakon, a táplálékául szolgáló bokor alakú hidraállat fajokon (Eudendrium sp.) megkapaszkodva.

Táplálék: bokor alakú hidraállat fajok (Eudendrium sp.)

Szaporodás: hímnős, petéit vékony fonálban a hidraállat telepekre rakja. A kikelt lárvák akár egy évig is planktonikus életmódot folytathatnak, megtelepedésükhüz és átalakulásukhoz feltétlenül szükséges, hogy rábukkanjanak egy Eudendrium telepre.

Más: rövid életű (1-2 hónap), egy melegebb nyári szezonban több generáció is válthatja egymást. - A hidropolipocskák csalánsejtjeit hátfüggelékeibe építi. - Nincs kopoltyúja, a testfelületén keresztül lélegzik.

fekete durbincs

© photo 

Spondyliosoma cantharus (Linnaeus, 1758)

Streifenbrasse, Seekarpfe (D), pañosa, chopa, cántara (E),dorade grise, canthare (F), Black seabream (GB), cantarella, tanuta, cantaro (I), zeekarper (NL)

Felismerhető: Ovális testű, átlagosan 30-40 cm hosszúságú durbincs. Formája szimmetrikus, feje háromszög alakú. Durbincsokra jellemző egyetlen hátúszója egészen a faroktőig ér. Színe a has felé elhalványodó, szürkés-ezüstös, megszakított hosszanti vonalakkal. Éjjelente öt vastag sötér keresztsáv díszíti. Íváskor az hímek előfordulási helytől függően változtatják színüket: Atlanti-óceán - egészen sötétszürkék, oldalukat átszelő egy vagy több fehér keresztsávval; Földközi-tenger: vékony, kék hosszanti sávokkal csíkozott kékes árnyalatot öltenek, melyet a háttól has felé tartó vastag sötét sávok szelnek át. 

Összetéveszthető: Az ivadékok a Diplodus annnularis fiatal egyedeivel téveszthetőek össze.

Előfordulás: Atlanti-óceán afrikai és európai partjai, Földközi-tenger. Bentopelágikus, a fiatal példányokkal sekély vizekben (5-30m), sziklás és/vagy tengeri fű borította partszakaszokon találkozhatunk, a kifejlett fekete durbincsok inkább a homokos aljzatú mély vizekben (kb 300 m-ig) honosak. 

Táplálék: húsevő ragadozó, táplálékát férgek, kígyócsillagok, rákok, ritkán algák alkotják. 

Szaporodás: ivaros (protogyn szukcesszív hermafrodita), nyíltvízi megtermékenyítéssel. Ívása február-áprilisra esik.

tapadó medúza

Gonionemus vertens L. Agassiz, 1862
Érvénytelen tudományos név: Gonionemus murbachii Mayer, 1901

Méduse adhésive (FR), Clinging jellyfish (GB), Kruiskwal (NL)

Felismerhető : hidraállat. Medúzaalakja max. 2- 2,5 cm átmérőjű, ernyője áttetsző vagy zöldes árnyalatú félgömb. Fátyla (velum) széles, pereme egységes, 60-80 ragadós csomóban végződő tapogatóval ellátott. A tapogatókon jól kivehetőek a vastag gyűrűkbe rendeződő csalántokok. Négy, a radiális csatornákhoz kapcsolódó ivarszerve sárgásbarnás (♂) vagy lilás-vörös-narancssárgás (♀), felülnézetben szabályos + alakban helyezkednek el.  Az ernyő közepéből kiinduló szájcsöve jól látható.

Összetéveszthető : Eperetmus typus Bigelow, 1915 - ernyője lapított, tapogatói rövidek, végük nem ragad, van centripetális csatornája - ez utóbbi hiányzik a tapadó medúzánál.

Előfordulás : A tapadó medúza eredetileg a Csendes-óceán nyugati vizeiben honos, de napjainkban megtalálható az Atlanti-óceánban, az Északi-tengerben, a Földközi-tengerben is, ritkán nyíltvízben, leggyakrabban tengeri füveken, moszatokon rögzülve. (Elterjedésének okai nem tisztázottak, feltehetően az exportált osztrigákkal jutott el európai vizekbe, de az is elképzelhető, hogy hajótestekre ragadva tett meg nagy távolságokat.

Táplálék : kisméretű rákok

Szaporodás : más hidraállatokhoz hasonlóan polip- és medúza-stádium jellemzi.

Más : csípése előfordulási helyétől függően ártalmatlan (Atlanti-óceán) vagy akár halálos is lehet (Japán-Oroszország)