Tripterygion tripteronotus (Risso, 1810)Tudományos név eredete: tris (gör) - három, és pterygion (gör) úszó; tris (gör) - három, pteron (gör) - szárnyRoter Spitzkopfschleimfisch (D), Moma nariguda?, tripterygion rojo(E), Triptérygion rouge, trypterygion a bec rouge (F), Red blackfaced blenny?, Tripterygion (GB), Peperoncino rosso (I)Felismerhető: Orsó alakú, megnyúlt test, hegyes orr, apró tapogató a szemek fölött, három részből álló hátúszó. Színe szürkésbarna (a hímeknél esetenként halványpirosas), testén öt sötétebb, nagyságban-színben megegyező sávval. A hím második hátúszójának első tüskéje megnyúlt, párzási időszakban teste mélypiros, feje fekete. Max. hossza 8-10 cm.Összetéveszthető: Tripterygion melanurus (Guichenot, 1845) /Small triplefin/ - termetre kisebb (max 5-6 cm), mélyebb vizeket kedveli (max. 25 m). A hím és a nőstény teste egyaránt mélypiros, fejük fekete, a nősténynél apró fehér foltokkal tarkított. A Tripterygion melanurus melanurus testén a farokúszó tövénél fekete folt található, ami hiányzik a Tripterygion melanurus minor-nál. Tripterygyon delaisi /Black-faced blenny/ - valamivel nagyobb (9 cm), mélyebb vizekben él (2-50 m), és inkább a homályos, védett sziklamélyedéseket kedveli. A hím teste párzási időszakban sárga, a nőstényeknél a farokúszó tövénél található ötödik sáv a többinél sötétebb (fekete, farokúszó felé elfolyó). Lipophrys nigriceps /Blackheaded blenny/ - kisebb (max. 4-5 cm), mélyebb vizekben (max. 20 m) is előfordul, orra rövid, nincs tapogató a fejen, ritka fehér foltok a háton, elszórt kékesfehér mintázat. A hím feje fekete, álla alatt sárga. Árnyékos, homályos sziklamélyedéseket kedveli, ritkán látható.Előfordulás: Marokkó-Szíria vonaltól északra a Mediterrán-tengerben. Napos, algákkal borított, sziklás tengerfenék, az elrejtőzéshez szükséges homályos bemélyedésekkel, barlangokkal. 1-6 m mélységig.Táplálék: planktonikus mikroorganizmusok, apró rákok.Szaporodás: A hím egy kb. két m átmérőjű területet őriz. Nyár elején színt vált, és igyekszik felhívni magára a nőstények figyelmét, hogy azok a területén rakják le petéiket.Megközelíthető: párzási időszakban, PMT/snorkeling is.
Sabella spallanzanii (Viviani 1805) /Spirographis spallanzanii (Viviani 1805)/latin név eredete: sabulum (lat) - homok, Spallanzani Lazzaro (1729-1799) - olasz tudós, a természettudományok professzora Modénában. / speira (gör) - spirál, graphein (gör) - rajzolni.Schrauben Sabelle (D), Plumero de mar (E), Spirographe, ver d’anémone, ver à panache de roche (F), Spiral tube-worm (GB), Verme fiocco, Ombrelle di mare (I)Felismerhető: szesszilis csőlakó gyűrűsféreg, mely akár kétszáz gyűrűből is állhat. Lágy csöve max. 60 cm-re nőhet, átmérője 10-25 mm között változik. Maga a féreg nem rögzült, és néha elhagyhatja csővázát. Szájnyílás előtti, fehér-sárga-barna tapogatókoszorúja, mely többszáz (akár háromszáz) finom szálat tartalmaz, fényre, áramlás változására, érintésre visszahúzódik; két karéjból áll, melyek közül az egyik csigavonalban csavarodik. Átmérője max. 15 cm. A cső és a tapogatókoszorú az állat egyedül látható részei. Ez utóbbi egyrészt légzésre (spirális), másrészt táplálkozásra szolgál.Összetéveszthető: tengeri ecset (Sabella pavonina) - tapogatókoszorúja egyszerű, nem csavarodik spirál alakban; két részre oszlik, melyet a tövénél hártya köt össze. Kifejlett állapotban kisebb, max. 25 cm.Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai (La Manche csatorna), Mediterrán-tenger. A tengerfenék talajához rögzített csőben él, kedveli a kevésbé világos, sziklás-homokos, erős áramlatok uralta szakaszokat, ahol a víz planktonokban és organikus anyagokban gazdag.Táplálék: a vízben lebegő apró, mikroszkopikus anyagdarabkákkal és élőlényekkel táplálkozik; a tapogatókoszorú csillószőrökkel fedett lemezecskéi a cső nyílásához vezetik a táplálékot, ahol a nagyobb darabokat kiszűri, s a kisebbeket elnyeli. Az emészthetőeket (planktonok, algák, baktériumok) elnyeli, a nem-emészhetőek a cső aljába kerülnek, ahonnan egy csillószőrökkel borított felfelé vezető csatornán keresztül kiüríti.Szaporodás: váltivarúak; kb. 50 mm nagyság elérésekor válnak ivaréretté. A peték (melyekből egyetlen, 30 cm-nél nagyobb nőstény 50 000-nél is többet képes kibocsátani) és a hím csírasejtek a vízben találkoznak egymással. Az addig szabadon úszó trochophora-lárva kb. két hét elteltével a tengerfenékre ereszkedik, s kb. 10 nap múlva a teljes metamorfózis jeleként elkészül a továbbiakban állandó lakóhelyéül szolgáló lakócső. Megközelíthető: PMT/snorkeling is. Mozgásra, fényváltozásra a csőbe húzódik, viszont alulról megközelítve a cső megérinthető anélkül, hogy lakója észrevenné.Más: a csavart legyezőféreg csövét néha lakóhelyéül választja a vörös zsákállat (Halocynthia papillosa), ill. különböző hidraállatok, algák. Főbb ragadozói: aranydurbincs (Sparus aurata), és a Tubulanus annulatus, ill. Tubulanus superbus (zsinórférgek (Nemertina) törzse). Veszélyeztetett faj.
Anthias anthias (Linnaeus, 1758)Tudományos név eredete: Anthias - egy ismeretlen hal neve Arisztotelész Az állatok története (Peri ta zóa isztoriai) című művében.Roter Fahnenbarsch, Mittelmeer Fahnenbarsch (D), Tres colas, Espárido (E), Barbier, anthias, barbier hirondelle, castagnole rouge (F), Swallowtail seaperch (GB), Castagnola rossa, Sarago pizzuto (I), Rode kanarie (NL)Felismerhető: ovális test, élénk piros szín, sarló alakú farokúszó. A hímekre jellemző a fejlett mellúszó, és a hátúszó harmadik tüskéje zászló alakú bőrnyúlványban végződik. Fejükön három aranyszínű sáv található. Kb. 25 cm nagyságúra nő. Összetéveszthető: barna korallsügér (Chromis chromis), mely azonban barnás színű, teste masszívabb, magasabb.Előfordulás: Portugáliától Angoláig az Atlanti-óceán keleti partjainál, ill. Földközi-tenger. Kb. 5-200 m mélységben, legtöbbször sziklás-barlangos tengerfenék vagy hajóroncsok képezik lakóhelyét, ahol csapatokban él. Táplálék: a szent sügér húsevő, apró rákokkal, tengeri férgekkel, halivadékokkal táplálkozik. Szaporodás: szukcesszív (protogyne) hermafrodita, június-október környékén párzik. A hímek készítik elő a területet, ahová a ragadós szállal összefűzött peték kerülnek. A peték őrzéséről-levegőztetéséről a hím gondoskodik.Megközelíthető: PMT/snorkeling is, ha sikerül pár méter mélységbe merülnünk, és a fényviszonyok elegendőek ahhoz, hogy a sziklamélyedésekben rejtőző szent sügéreket észrevegyük.Más: gyakran keveredik barna korallsügér-rajokkal. Sűrűn találkozhatunk velük színváltó szarukorall-kolóniák (Paramuricea clavata) közelében. Legfontosabb ragadozói a fattyúmakréla (Seriola rivoliana) és a villás tőkehal (Földközi-tengeri menyétke, Phycis phycis). Tartható akváriumban is.
Paracentrotus lividus (Lamarck, 1815) +Tudományos név eredete: lividus (lat) - kékes, feketés.Steinseeigel (D), Erizo de mar comun, castan de mar, erizo marron (E), Oursin violet,châtaigne de mer (F), Brown sea-urchin, rock-urchin (GB), riccio femina, riccio viola (I), ouriço do mar, castanho (P)Felismerhető: kb. 8 cm nagyságú, színe az olívazöldtől a lilán át a barnáig változik, tüskéi elég hosszúak (kb. 3 cm). Teste kissé nyomott, mezodermális eredetű belső vázlemezei egységes belső mészvázzá forrtak össze, a szájmező (peristoma) és anális mező (periproct) kivételével. A mészváz az állattal együtt nő. Az öt orális lemez övezte szájnyílás lefelé, az öt genitális (ebből egy a kőcsatornával kapcsolatban álló madrepora-)lemez és öt oculáris lemez (az itt található ambulakrális lábacskák fényérzékelőek) övezte végbélnyílása felfelé irányul. A vázon öt radiális ambulakrális (lukak az ambulakrális lábaknak) és öt interradiális interambulakrális lemezsáv húzódik. Az ambulakrális lemezeket két sorban álló szívó- vagy ambulakrál-lábacskák szegélyezik. Mindegyikük szívókorongokban végződik, és az állat ezek, ill. tüskéi segítségével képes helyváltoztatásra - amit éjjelente tesz, 3 m távolságig. Ugyanitt számos fehér, nyeles képződmény található: ezek a rövid fogólábacskák (pedicelláriák). A karcsú fogólábacskák részint az interambulákrum-mezők szélein, részben a két lábsor között találhatóak. E lábacskák ostorszerű nyélből és háromszárú fogóból állnak, a táplálékszerzésben, védekezésben és tisztálkodásban van szerepük. Szájszerve az ún. Arisztotelész lámpása, öt álkapoccsal és öt véső alakú zománcos foggal. A peristoma pereménél lévő öt kopolyúval és az ambulakrális lábak felületén lélegzik.
Összetéveszthető: fekete tengeri sün (Arbacia lixula), mellyel közös élőhelyen osztozik, s melyet tévesen néha a kővájó tengeri sün hímjeként azonosítanak. A fekete tengeri sün teste laposabb, színe sötétebb, tüskéi arányaiban hosszabbak, s a szájnyílás körül hiányoznak.Előfordulás: gyakori a Földközi-tengerben, ritkább az Atlanti-óceán keleti partjainál, egészen Írországig. Sziklás, moszatos, neptunfüves aljzaton, kb. 80 m mélységig fordul elő, gyakorta a tüskéivel kőbe vájt bemélyedésekben, ahol erősebben megkapaszkodhat, s így jobban ellenáll a hullámtörésnek és az esetleges ragadozóknak.Táplálék: bentikus növényevő, étrendjének javát az algák teszik ki, de nem veti meg a neptunfüvet és a szivacsokat sem. A fekete tengeri sünnel együtt a mediterrán vizek egyik fő "fűnyírója", s jelentős befolyással bír a leveles moszatok eltűnésére/jelenlétére - mértékkel ugyan, de felelősnek tekinthető a sivatagos zónák kialakulásáért is.Szaporodás: váltivarúak, a peték és a hím csírasejtek a vízben találkoznak egymással. Mindkét ivartermék nagy tömegben keletkezik a megfelelő mirigyben. Ivarmirigyei - pontosabban öt gonád - nyáron-ősszel fejlődnek ki, a peteérés télre esik. A gamétákat tavasszal-nyár elején eresztik ki; megtermékenyülve több metamorfózison esnek át, mire apró tengeri sünökké alakulnak. Megközelíthető: nem szalad el... ;o)Más: Lakhelyén gyakran osztozik a fekete tengeri sünnel és a sötétlila tengeri sünnel (Sphaerechinus granularis). Legfőbb ragadozói az európai languszta (Palinurus elephas / Palinurus vulgaris), az osztrigafarkas (Marthasterias glacialis) vagy egyes durbincs-fajok (Diplodus-félék). Franciaországban a tengeri sünök kifogása szabályozott: minimális méret 5 cm (tüskék nélkül), maximum személyenként 4 tucat, csak a meghatározott időszakban, mely azonban változó, így az "oursinade" szervezése előtt mindenképpen tájékozódni kell! Fontos még, hogy a sznorkelinges vadászathoz hasonlóan a jelzőbója használata kötelező, s megkövetelik vmely búvár-apné klubhoz tartozás igazolását vagy vízalatti vadászathoz szükséges engedély birtoklását is.
Olvasnivaló: Brehm
Octopus vulgaris Cuvier, 1797Krake (D), Pulpo comun (E), Poulpe, Pieuvre (F), Common octopus (GB), Polpo (I),Felismerhető: 8 kar, kettős sorban elhelyezkedő tapadókorongok, III. kar párzókar (hectocotylus), fix pupillák. Összetéveszthető: Octopus macropus - foltos, karjai hosszabbak, éjjel vadászik. Eledone cirrhosa - karjai rövidebbek, sárgás-barnás színezet, egysoros tapadókorongok vagy Eledone moschata (Lamarck, 1798) - szürkésbarna színű, fekete foltokkal, egysoros tapadókorongok.Előfordulás: Az egész világon, bár előnyben részesíti a meleg tengereket. Kb. 150 m mélységig, leginkább sziklás aljzaton, de homokos, neptunfüves részeken is. Ragaszkodik vadászterületéhez, állandó lakóhelyét védi.Táplálék: húsevő, rákok, kagylók, ritkán kisebb halak. Zsákmányát megragadja karjaival, s egészen a szállásáig viszi. A kiválasztott cephalotoxin megbénítja áldozatát. Rejtekhelye könnyen felismerhető a körülötte elszórt maradványokról.Szaporodás: A hímek kb 200 gr elérésekor válnak ivaréretté, a nőstények ennél nagyobb korban (kb. 500 gr). Párzáskor a hím a hectocotyluson keresztül spermatofórákat pumpál a nőstény köpenyüregébe. A nőstény a megtermékenyített, kb. 2 mm nagyságú petéket - melyeknek száma 100 000 - 500 000) 3 - 8 héttel a párzás után a fészekben rakja le, apró szálakra fűzve; mindez 2-4 hétig is eltarthat. A peték 24-125 nappal a lerakás után kelnek ki, ezalatt a nőstény gondoskodik a víz folyamatos ventillációjáról, majd kikelés után elpusztul.Megközelíthető: néha kíváncsi, néha játékos, néha nincs kedve hozzánk. De ahhoz, hogy ezt eldönthessük, észre kell vennünk. A polipok védekezési mechanizmusa redkívül energiaigényes, és a tintafelhő ugyan szép látvány, de a polip számára nem játék.Más: Párzási időszakon kívül a polip magányosan él. - Rendívül hatékonyan képes alkalmazkodni környezetéhez: bőrének az úgynevezett leukofor sejtekből felépülő alsó rétege átlátszó, színtelen, fényvisszaverő fehérjéket tartalmaz. A leukoforok felett elhelyezkedő sima lemezkék, az iridoforok erősítik a fényvisszaverést. Mindehhez a dermis sajátosságai társulnak: a polip színezetét a különböző nagyságú chromatofórokban (festéksejtek) felhalmozódott szemcsés pigmenteknek (sárga, narancs, piros, barna, fekete) köszönheti. Másik túléléshez használt "fegyvere" a tintafelhő, melyet egy végbélnyílásához közeli zsákból présel ki. - A polip karjai rendkívül hajlékonyak, akár 240 tapadókorongot is megszámolhatunk rajtuk. Védekezésre, zsákmányszerzésre használja őket, de a párzáskor is fontos szerepük van a kiszemelt pár figyelmének felkeltésében. Gyakran sérülnek, de képesek a regenerálódásra.Olvasnivaló: Brehm
