Balistes capriscus Gmelin, 1789 /Balistes carolinensis Gmelin, 1789/Schweinedrückerfisch, Drückerfisch (D), Pejepuerco blanco (E), Baliste commun, baliste cabri baliste perroquet (F), Grey triggerfish, trigger-fish (GB), Pesce balestra (I)Felismerhető: széles, ovális, oldalirányban lapított test, bőre durva, hossza max. 60 cm (legnagyobb kifogott példány:6,15 kg). Első hátúszója apró, de magas, 3 erős tüskével - úszás közben a hátához simul, ha veszélyben érzi magát, felmereszti. Második hátúszója és farok alatti úszója szimetrikus, helyváltoztatáskor ezeket használja, fecskefarokra emlékeztő hátúszója ilyenkor szinte mozdulatlan. Orra hegyes, szája kicsi, húsos, fogai erősek. Színe barnáslilás/márványos kékesszürke, hasi oldalon világosabb, szem fölött kékes-zöldes foltokkal. Az ívás utáni periódusban, amikor ivadékait őrzi, feje kifehéredik.Összetéveszthető: -(az Indiai-óceánban, a Vörös-tengerben, illetve a Csendes-óceánban előforduló íjhalak formára hasonlóak, de színezetük sokkal változatosabb: Pseudobalistes flavimarginatus - méretre azonos, színezete különböző, zöldesszürkés, fejtetőn apró csíkok, az úszókon sárgás-narancsos és kékes színű sáv. Kékcsíkú íjhal (pseudobalistes fuscus) - méretre nagyjából azonos, színe sötétkék, többé-kevésbé látható apró sárga foltokkal. Balistapus undulatus - méretre kisebb (~30 cm), élénk narancssárga harántsávok, narancssárga farokúszó. Leopárd íjhal (balistoides conspicillum) - hasonló méretű, fekete, hasi oldalon fehér foltokkal szórt, szája sárga, hátán szintén sárgás-feketés folt, úszói fehérek, sárga fekete szegéllyel. Óriás íjhal (balistoides viridescens) - nagyobb (85 cm), zöldes alapszínű, feje sárgás, torka és farka fehéres.)Előfordulás: Atlanti-óceán nyugati (Kamada/Mexikó-Argentina), ill. keleti (Angoláig) partjai, Földközi-tenger, sziklás tengerfenéken, legtöbbször 0-55 m mélységig (max. 100 m). Gyakran kikötők, gátak, öblök közelében, általában egyedül, ritkán csoportokban figyelhető meg.Táplálék: rákok, kagylók (lsd. Ruditapes spp.), melyeket erős álkapcsával képes felnyitni.Szaporodás: váltivarú, külső megtermékenyítéssel. Ikráit homokos bemélyedésekbe rakja, ivadékait őrzi.Más: ritkán látható hal, de a véletlen találkozásokkor kiváncsi, ha nem közelítjük meg túl gyorsan, rendkívül alaposan szemügyre vesz bennünket. PMT is megfigyelhető. - Ivadékait őrzi, ilyenkor haraphat.
Sciaena umbra Linnaeus, 1758 (Sciaena nigra, Corvina nigra etc. érvénytelen megnevezés)Meerrabe, Seerabe, Brauner Rabenfisch (D), Corvallo, Escorbay (E), Corb, corb noir (F), Brown meagre(GB), Corvo, Corvina (I)Felismerhető: nagytestű (20-35 cm /max. 70 cm/), erősen ívelt hátú, sötét (bronz) színű hal. Mell- és farokalatti úszója sötét, szinte fekete, fehér széllel, két hátúszója sárgás. Szája alacsony fekvésű, kicsi, szinte horizontális vonalú.Összetéveszthető: Umbrina ronchus - mell- és farokalatti úszója világos, alsó álkapcsa alatt bajusszál. Közönséges árnyékhal (Umbrina cirrosa) - ezüstszürkés, sötét, elmosódó harántcsíkokkal, hasi oldala világos, apró bajusszál az alsó álkapocs alatt. Kanári árnyékhal (Umbrina canariensis) - 50-200 , mélységben él, színe sárgásszürkés, apró bajusszál az alsó álkapocs alatt.Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai, Angliától Szenegálig, Földközi-tenger, Fekete-tenger, partközeli, nem túl mély vizekben (2-30 m nyaranta, télen max. 180 m), sziklás tengerfenéken vagy neptunfűnezők közelében, néha folyótorkolatoknál is - legtöbbször csoportosan.Táplálék: ragadozó, apró halakra vadászik (főleg éjjelente), de nem veti meg a rákokat, férgeket, kagylókat sem. Noha a tengerfenék közelében él, gyakran vadászik nyíltvízben.Szaporodás: ívása március- augusztusra esik.Más: a helyzetmeghatározásban segítő, kb. 1 cm² nagyságú kristályos hallási kövecskék (otolithok; οτο-, oto-, fül + λιθος, lithos, kő, lsd. még statoconium vagy otoconium) jellemzik - a legnagyobb páron (ált. 3 pár: sagittae, lapilli, asterisci) látható növekedési gyűrűk segítenek a hollóhal életkorának és egészségi állapotának megállapításában. Porrá őrölt alakban gyógyszerként is használt (pl. Törökországban).
Condylactis aurantiaca (Delle Chiaje, 1825) Sandgoldrose, Goldfarbige Seerose (D), Anemona dorada (E), Anémone soleil (F), Golden anemone (GB), Attinia di rena, Anemone dorato (I), Gouden zeeroos (NL)Felismerhető: fehér, narancssárga sávozású tömlőszerű testének nagy része az üledékbe ágyazott - felső régiójában tapadókorongok. Kb. száz visszahúzható, viszonylag rövid (5-8 cm), öt sorba rendeződött tapogató. Színük zöldes-sárgás, vagy szürkés, többé-kevésbé látható fehér sávokkal, végük, s szájnyílása egyaránt lila. Atmérője elérheti a 25 cm-t.Összetéveszthető: Cribinopsis crassa - biotópja különbözik, a sziklás tengerfenéket kedveli. Mérete kisebb, tapogatóiról hiányoznak a fehéres sávok, lábán lilás, sárga szélű szemölcsök.Előfordulás: Földközi-tenger, homokos vagy finom, porszerű detritusszal borított tengerfenéken, kb. 80 m mélységig.Táplálék: húsevő, csalánsejtekkel megrakott tapogatói segítségével ragadja meg áldozatait.Szaporodás: környezettől függően ovipar (tojás; tavasz-nyár) vagy vivipar (lárva; tavasz).Más: gyakran él szimbiózisban a Periclimenes garnélákkal ( - amethysteus, -scriptus)
Thalassoma pavo Linnaeus, 1758Tudományos név eredete: thalassa (gör) - tenger, pavo, -onis (lat) - pávaMeerpfau (D), Pez verde (E), Girelle-paon (F), Ornate wrasse, Turkish wrasse (GB), Girella pavone, donzella pavonina (I)Felismerhető: 10-20 cm nagyságú, megnyúlt, oldalirányban lapított, apró pikkelyekkel borított test, farokúszója sarló alakú. Feje kihegyesedő, szája kicsi, ajkai húsosak. A hím és a nőstény színezete eltér: a hím zöldes színű, feje pirosas, kékes csíkokkal díszített, a kopoltyúfedő mögött függőleges kék(-piros) sávval. A nőstény zöldes-sárgás, 4-6 függőleges kék sávval, hátán fekete folttal. Protogin (proterogin) hermafrodita (lsd. Szaporodás), a köztes állapotú egyedek színezete a hím és a nőstény sajátosságainak keveréke - az azonos területen élő pávahalak színe a csoporton belüli státusz függvénye is lehet. A fiatal pávahalak színe egyöntetű zöld.Összetéveszthető: szivárványhal (Coris julis) - főleg a hím pávahallal téveszthető össze, de ez utóbbi fején jól láthatóak a fejen található kékes csíkok és hiányzik a hím szivárványhalra jellemző narancssárga sáv. Fekete-tengeri ajakoshal (symphodus tinca) - valamivel vaskosabb és rövidebb, feje hegyesebb, a hímek oldalán apró piros foltok alkotta sávok, a farokúszó lekerekített. Coris atlantica - Atlanti-óceánban élő faj, feje hegyesebb, farokúszó lekerekített, a hímek feje zöldes-sárgás, farok felé sötétkékbe hajló, testet átszelő hosszanti (kékbe hajló) narancssárgás sávok.Előfordulás: Földközi-tenger, főleg délen és keleten, de pár évtizede egyre északabbra, az Adriai-tengerben is, ill. Atlanti-óceán keleti partjai (Portugália-Gabon), 0-30 (max. 150) m mélységben, partközeli vizekben, sziklás-neptunfüves tengerfenéken. Termofil hal, előszeretettel választja azokat a sekély szakaszokat, ahol a víz hőmérséklete nyaranta 25 °C fölé emelkedik. A szivárványhalhoz hasonlóan éjjel és vész esetén a homokba bújnak, illetve ha a víz hőmérséklete túl alacsony.Táplálék: húsevő; apró rákokat, csigákat, kagylókat, apró tengeri sünöket fogyaszt.Szaporodás: a szivárványhalhoz hasonlóan (nem szükségszerű) protogin (proterogin) hermafrodita, egyedei vagy hímek, vagy nőstények, s az idősebb nőstények átalakulhatnak hímmé (szuperhím). Egyes hímek szintén színt és habitust válthatnak, s szuperhímmé alakulnak - ez utóbbiakra jellemző, hogy a született hímekkel ellentétben védik területüket. Az ívás június-októberre esik, ilyenkor a szuperhímek az általuk örzött területre igyekeznek csalogatni a nőstényeket. A nőstény inkább területet, mintsem hímet választ, a megtermékenyítés nyíltvízi, a területet nem védő hímek a szuperhímek figyelmetlenségét kihasználva diszkréten részt vesznek az ívásban.
Smittina cervicornis (Pallas 1766)tudományos név eredete: Fredrik (Frits) Adam Smitt (1839-1904) - neves svéd tudós, a mohaállatok specialistája. cervus/a (lat) - szarvas, cornu (lat) - szarv, agancs.Hirschgeweih Moostierchen (D), Briozoo cornamenta de ciervo, Cuerno de ciervo (E), Bryozaire bois de cerf, Bryozaire corne de cerf, Smittine (F), Antler-bryozoan (GB), Hertshoornmosdiertje (NL)Felismerhető: A mohaállatok törzséhez, ezen belül a szájfedő nélküliek (gymnolaemata) osztályának cheilostomata rendjéhez tartozik. 4-20 cm magyságú telepeket alkotó, narancssárga (néha a rátelepedő algák miatt zöldes árnyalatot ölt) színű mohaállat. A telep váza kemény mészváz, ágai törékenyek, oválisak, 3-4 mm átmérőjűek. Egyedei (zooecium) tokocskából (nincs fedele /operculum/) s polipból állnak. A polip morfológiailag további részekre osztható: tapogatókoszorú, tapogatóhüvely és bélcsatorna. A tapogatóhüvelyen foglal helyet a tapogatókoszorú, és ennek közepén található a szájnyílás. Összetéveszthető: Adeonella calveti - ágai laposabbak, sűrűbbek. Színe valamivel világosabb, kevésbé kedveli a fényt. Korall mohaállat/hamiskorall (Myriapora truncata) - narancssárgább, ágainak keresztmetszete nem ovális, hanem kör alakú, telepe leginkább a vörös nemeskoralléra hasonlít.Előfordulás: Földközi-tenger, Atlanti-óceán északkeletei partjai. Főleg kevésbé megvilágított sziklás tengerfenéken, legtöbbször bemélyedésekben, barlangokban, 20-50 m mélységben (Atlanti-óceánban akár 80 m is).Táplálék: leginkább egysejtű algák és baktériumok. A tapogatók szőrei mozgásukkal mikroáramlatot keltenek, mely a tapogatókoszorú közepén található szájnyílás felé sodorja a táplálékot.Szaporodás: hímnős, ivarosan - a megtermékenyített peték a kikelésig a telep vázán belül maradnak. A kikelt lárvák a tengerfenéken megtapadva új kolóniát alapítanak, ivartalan szaporodással (lsd. ancestrula). A letört ágak/darabok éppígy képesek ivartalan szaporodásra.Más: nincs külön légzőszervük, a tapogatókoszorún keresztül lélegeznek; ez utóbbi harmadik funkciója a telep takarítása. - Gyakran él szimbiózisban a Halisarca dujardini szivaccsal. A szivacs erősebb áramlatot kelt, mint a tapogatók, cserébe a mohaállat kemény váza erősíti a sérülékeny szivacsot. - A Kaloplocamus ramosus előszeretettel választja táplálékul.Olvasnivaló: wiki Smithsonian Marine Station Encyclopedia of Earth
