közönséges muréna

© photo

Muraena helena Linnaeus, 1758
Tudományos név eredete: myraina (gör) - Arisztotelész Az állatok története (Peri ta zóa isztoriai) művében egy ismeretlen hal neve; Helena - görög mitológia.

Mittelmeermuräne (D), Morena (E), Murène commune (F), Mediterranean moray, moray eel (GB), Murena (I)

Felismerhető: max. 150 cm nagyságú, kígyószerű, (főleg a farokrésznél) oldalirányban lapított test, csőszerű orrlyukak, mellúszó hiányzik, egybefüggő hátúszó, pikkelyek nélküli, barnás-lilás színű bőr, fehéres-sárgás márványozással. Feje rövid, álkapcsa nagy és erős kampós fogakkal felszerelt.

Összetéveszthető: barna muréna (Gymnothorax unicolor) - kisebb termetű (max. 80 cm), feje kerekebb, sötétbarna színű, max. 10 m mélységig. Tengeri angolna (Conger conger) - azonos biotópon osztozik, de nehezen téveszthető össze: színe szürkés, hossza max. 2 m, mellúszója fejlett, orra megnyúlt, ajka húsos.

Előfordulás: Brit szigetektől Szenegálig Atlanti-óceán keleti partjai, Mediterrán-tenger, sziklás tengerfenéken, kb. 100 m mélységig, legtöbbször sziklák közötti résekbe, üregekbe rejtőzve, de néha meglephetjük rejtekhelyén kívül is.

Táplálék: éjszakai ragadozó. Rossz úszó, áldozatát általában lesből támadja meg. Kedvenc eledele: kalmárok, polipok, szépiák, de nem veti meg a rákokat, különféle halakat és a dögöket sem. Szaglása kiváló, ezzel kompenzálja rossz látását.

Szaporodás: nem rendelkezünk pontos adatokkal. Július-szeptember környékén rakja le kb. 5 mm nagyságú petéit, melyekből leptocephalus lárvák kelnek ki. Ez utóbbiak kb. egy év nyíltvízi (epipelágikus zóna) életmód után biotópot változtatnak, és tengerfenéki vadászó életmódra térnek át.

Más: gyakran találkozhatunk a társaságában egy tisztogatógarnéla-félével (Lysmata seticaudata), aki gondoskodik a muréna parazitáinak eltávolításáról - legyenek bármilyen jól elrejtve. - Izoláltan él, s védi vadászterületét. Rossz híre ellenére nem agresszív, inkább félénk, s csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. - Harapása leginkább a nyálában található (hemolitikus-neurotoxikus) méreg, és a fogak között felgyülemlett ételmaradékok okozta gyulladás miatt veszélyes.

Olvasnivaló: Brehm

medúzacsípés (Földközi-tenger)

rossz reflex:

-kiszívni a mérget
-felvágni, véreztetni a csípést
-édesvízzel lemosni
-dörzsölni
-alkohollal fertőtleníteni

jó reflex:
-meleg tengervízzel mosogatni (hosszan, akár 30 percig is)
-a látható csalánsejteket (nematocyták) szemöldökcsipesszel eltávolítani
-a szemmel nem láthatóakat homokkal (esetleg borotvahabbal) tudjuk eltávolítani: a nedves homokot dörzsölés nélkül, vastag rétegben tegyük a csípésre, hagyjuk egy kicsit száradni, majd egy keményebb karton-műanyaglappal (bankkártya, uszony széle, etc.) óvatos, de határozott mozdulattal húzzuk le.
-hagyjuk száradni, ne fedjük le.
-néhány óráig ne térjünk vissza a vízbe és maradjunk árnyékban.
-arcot ért csípésnél jobb orvoshoz fordulni, ugyanígy allergiás tünetek esetén.

futottak még (helyi legenda szinten):
-konyhai ecet (5%)
-vizelet

ps. hiába tűnik ártalmatlannak, a partra sodródott medúza csalánsejtjei még aktívak lehetnek.

világító medúza

© photo

Pelagia noctiluca (Forskal, 1775)
Tudományos név eredete: pelagus (lat) - nyílt tenger. nox (lat) - éjszaka, lux (lat) - fény.

Leuchtqualle, Feuerqualle (D), Acalefo luminescente (E), Pélagie (F), Luminescent jellyfish, pink jellyfish, mauve stinger, purple jellyfish (GB), Pelagia, Pelagia, Medusa luminosa (I), Parelkwal (NL)

Felismerhető: scyphomedúza. Kékes-rózsaszín, gomba alakú, maximális hossza 15-17 cm, ernyőjét ibolyaszínű/rózsaszín kinövések (szemölcsök) borítják, melyeken éppúgy csalánsejtek (cnidocita) találhatóak, mint a 4, max. 15 cm nagyságú szájkaron (szájzászló); és a 8 hosszú (akár 40 cm is), az ernyő pereméből kiinduló fehér színű karon. Acraspedot medúza - nem rendelkezik peremhártyával (fátyol, velum).

Összetéveszthető: - -

Előfordulás: kozmopolita, kivéve a hidegebb vizeket mindhárom óceánban, és a Földközi-tengerben.

Táplálék: lebegő lárvák, rákok, apró halak. Csalánsejtjeinek köszönhetően megbénítja áldozatát, melyet az űrbélben emészt meg. A meg nem emészett részeket a szájcsőn (manubrium) keresztül üríti.

Szaporodás: ivaros szaporodás - nincs ivartalan polip állapot (scyphopolip, mint pl. az Aurelia aurita). A peték szabad szemmel láthatóak (elérhetik a 300 mikrométeres átmérőt), mintha egy sárgás felhő szabadulna ki a medúza szájcsövéből. A petékből csillószőrös lárvák (planulák) fejlődnek, majd csillaglárvákká (ephyra) alakulnak. E fázis végén kialakulnak a csalánfonalak és a szájkarok.

Megközelíthető: az ernyő felőli oldalon, érintés nélkül.

Brehm

közönséges szépia

© photo

Sepia officinalis Linnaeus, 1758

Gemeiner Tintenfish, Sepia (D), Sepia común (E), Seiche commune, suppion (FR) Common cuttlefish (GB), Seppia comune, Seccia (I), Zeekat, Sepia , gewone onktvis (NL), Sépia, Choco siba (P)

Felismerhető: lapos test, változó szín (domináns színei a fehér és a barna), tojásdad alakú fejéhez 8 rövidebb tapogató és 2 hosszabb, visszahúzható kar kapcsolódik. A karok egész hosszukban, a tapogatók csak a végső kiszélesedő részükön viselnek tapadókorongokat. Hullámos úszó a test egész hosszán. Belső héjcsökevény (szépiacsont), nagy szem, w alakú pupilla. Átlagos testhossza 15-30 cm (+ a kb. ugyanekkora tapogatók), max. mérete ~ 45 cm.

Összetéveszthető: rózsaszín szépia (Sepia orbignyana Férussac 1826) - hátának domináns színe a rózsaszín-narancssárga, sokkal kisebb, max. 10 cm. Sepia elegans Blainville 1827 - max 8 cm, teste kifejezetten karcsú, hátán rózsaszín folt.

Előfordulás: Atlanti-óceán, Balti-tenger, Földközi-tenger, kb. 200 m mélségig, néha köves aljzaton, de leginkább homokos, detritusszal, neptunfűvel, nagyméretű algákkal borított tengerfenéken, gyakran a tengerpart talajában rejtőzve.

Táplálék: halak, kagylók, rákok, és saját fajtársai. A tintahal veszélyes vadász, homokrómiájának köszönhetően észrevétlen marad áldozatai előtt. Zsákmányát két hosszú, végén tapagókorongokkal ellátott karjával ragadja meg és húzza a szájnyílásához, ahol a rövid karok segítenek mozdulatlanul tartásában. Nyála mérget tartalmaz, mely az áldozatba fecskendezve külsőleg megkezdi az emésztést. Álkapcsa egy befelé forduló papagájcsőrre emlékeztet.

Szaporodás: váltivarúak (gonochorisztikusak). Tavasszal az ivarérett példányok a sekélyebb vizeket kereik fel. A megtermékenyítéskor a hím kopulációs lába (hectocotylus) a nőstény köpenyüregébe (hasi üreg, mely tartalmazza a kopoltyút, s innen nyílik a végbélnyílás, a nephridioporus, a gonoporus és a tintazacskó) viszi át a spermatofórákat. A lerakott megtermékenyített pete (ún. tengeri szőlő) könnyen felismerhető: fekete, hegyük felé elcsúcsosodó, fürtökbe tömörülő. A kikelés előtt a peték elvesztik színüket. A kikelt szépiák 12-15 mm nagyságúak, s már ekkor képesek a színváltoztatásra és a vadászatra. Növekedésük üteme rendkívül gyors, kb 10 mm hetente.

Más: A szépia helyváltoztatásának leggyakoribb eszköze a testén hosszanti irányban húzódó szoknyaszerű úszó. Nagyobb sebesség eléréséhez más módszert alkalmaz: a köpenyüreg térfogatát a radiális izmok segítségével növelve vizet szív be a fej és a köpenyszegély közötti résen, majd a körkörös izmokkal elzárja ezt a nyílást. A beszívott vizet a tölcséren (siphon) keresztül fecskendezi ki, s így képes a vízsugárral ellentétes irányba elmozdulni. - A szépia bőrének színével és állagával szünet nélkül alkalmazkodik környezetéhez: vagy azért, hogy elrejtőzzön, vagy épp ellenkezőleg, azért, hogy könnyen észrevehető legyen. Felületi bőrszövete (epithelium) fekete, piros és sárga pigmentsejtjeinek (chromatophorák) méretét izomsejtek szabályozzák: kiterülve sötét, összehúzódva világos színűvé válik a bőr. Izgatottságának látható jele a fejen és háton hullámszerűen mozgó színváltozás. - Mint a többi fejlábú, a szépia is képes menekülés közben tintafelhőt kilövelni, megtévesztve ezzel a rá vadászókat. A kilövelt tinta alkaloidákat is tartalmaz, s a támadó kemoreceptorait ideiglenesen elkábítja. E tintát (szépia) régen nem pusztán akvarellekhez használták, hanem a fényképészek is. - A partra kivetett szépiacsontot táplálékkiegészítőként (kalciumutánpótlás) díszmadaraknak szokás adni.

Olvasnivaló: Brehm, Wiki

Földközi-tengeri liliom

© photo

Antedon mediterranea (Lamarck, 1816)

Mittelmeer-Haarstern (D), Comátula mediterránea, Clavelina, Antedon (E), Comatule de Méditerranée, antedon, (F) Mediterranean feather-star, Feather-star (GB), Giglio di mare mediterraneo (I), Haarster (NL)

Felismerhető: 10 törékeny, oldalirányú tüskékkel (kb. 60 pár) ellátott, tollszerű kar, különálló mésztestecskék védte apró (6-7 mm átmérőjű) központi testkorong, száj-és végbélnyílás felül (szájnyílásból 5 ambulakrális árok indul a karok felé, az egyik interádiuszban kiemelkedő kúp végén helyezkedik el a végbélnyílás), szájellenes (apikális) oldalon max 40 fogókacs (ízelt cirrusok), melyek a helyváltoztatásban és a megkapaszkodásban segít. Max. átmérője 20-25 cm. A pirostól a sárgán, fehéren, narancssárgán, barnán át a fehérig számos színváltozatával találkozhatunk, néha két-, de leggyakrabban egyszínű. Helyváltoztatáskor többféle módszert alkalmaz: fogókacsokkal, vagy karjai segítségével a tengerfenéken, vagy sokkal elegánsabban, karjaival úszva.

Összetéveszthető: Antedon bifida - Atlanti-óceán keleti partvidéke, ill. Földközi-tenger déli partjai, 200 m mélységig. Méretre kisebb (~10 cm), "tollasabb", karjai rövidebbek, kevesebb, mint 20 fogókacs. Antedon petasus - Atlanti-óceán keleti partvidéke, (Ír-tenger északi, ill. Skócia nyugati partjai), karjai pirosak/barnák, kiterjedt fehér foltokkal szórva, 50 vagy több fogókacs. Leptometra phalangium - 60 m-nél mélyebb vizekben, egészen 1300 m mélységig, színe zöldes, karjai apróbbak, kevésbé tollasak. Leptometra celtica - Atlanti-óceán keleti partvidéke (Ír-tenger, Skócia nyugati partjai), 40-1000 m mélységben, színe lehet barna, sárga, fehér, pirosas, fogókacsai fehérek.

Előfordulás: Földközi-tenger, algákban gazdag tengerfenéken, 10-80 m mélységben, általában fénytől védett helyen, gyakran csoportban, gorgóniákra, algákra, neptunfűre akaszkodva.

Táplálék: planktonok, vízben lebegő organikus maradványok; az ambulakrális árok alján lévő csillósáv továbbítja a táplálékot a szájnyíláshoz.

Szaporodás: váltivarú; tavasszal-nyáron, külső megtermékenyítéssel. A peték kikelésükig a nőstény liliom karjain, a tüskék tövénél ragadnak meg, kikelés után rövid ideig pelágikusak, majd néhány hónapig egy apró szár segítségével a talajhoz rögzülnek ("Pentacrinus" stádiuma, ebben az állapotában a Neocrinus decorus-hoz hasonlít).

Megközelíthető: leginkább palackos merüléskor.

Más: bőrön keresztül lélegzik. - A letört karokat képes pótolni. - Mint más töskésbőrűeket (tengeri sünök, tengeri csillagok) ötös radiális szimmetria jellemzi, azonban ezekkel ellentétben nincs madreporalemeze.

Olvasnivaló: Brehm

közönséges nyelvhal

© photo

Solea solea Linnaeus, 1758
Tudományos név eredete: sola (lat) ld. solum (lat) tengerfenék

Seezunge (D), Dover sole (GB), Lenguado (E), Sole, sole commune (F), Sogliola (I)

Felismerhető: erősen lapított, ovális test, kis, felfelé ívelő száj, a mellúszó felső csücskében sötét folt. Jobbos laposhal, vagyis teste bal oldalán fekszik, s mindkét szem a test jobb oldalán helyezkedik el. Általában 30-40 cm (= 350 gr, = 2 év) nagyságú, de elérheti a 70 cm-t (= 3 kg; = 20 év) is. Színe változó: kékesszürkétől sárgásbarnáig, környezetétől függően, gyakorta márványos, sötétebb foltokkal szórt. Vak oldala elveszti pigmentációját.

Összetéveszthető: Solea aegyptica, Pegusa lascaris, Microchirus theophila , Solea senegalensis, Synapturichthys kleinii és Buglossidium luteum.

Előfordulás: Skandináviától Szenegálig, Földközi-tenger. A parttól egészen 200 m mélységig, de legtöbbször 70 m-nél sekélyebb vizekben, iszapos-homokos tengerfenéken, de előfordul kikötőkben, folyótorkolatokban, 10%-os sótartalomig.

Táplálék: apró rákok, férgek, kagylók, melyeket tapogatóbolyhaival fedez fel - álla alatt megfigyelhetőek az ízlelőbimbók, melyek zsákmánykeresésében segítik.

Szaporodás: b. négy éves korában válik ivaréretté. Az ívás időszaka március-május (régiótól függően). Petéi másfél mm átmérőjűek, melyek egy *lipidcsepp* segítségével lebegnek, ami egyben táplálékutánpótlásul is szolgál. A nőstény több száz millió petét is rakhat. A kikelt lárva életének első periódusában egy közönséges halra hasonlít, majd a kb. 15 mm nagyság elérésekor az ivadékhalak átalakulnak, és aszimmetrikussá válnak, a szemek egy oldalra kerülnek, az úszók elcsúsznak... Ekkor a fiatal halak a parti vizeket keresik fel, s az addig lebegő életmódot folytató ivadék a fenéken telepedik meg és ott kapja meg végleges alakját. A felnőtt egyedek a kutatások szerint több 180 km-t is megtesznek, hogy visszatérjenek ívási helyükre.

Megközelíthető: PMT/snorkeling is. Nehéz észrevenni, hisz legtöbbször csak a szemei látszanak ki a homokból. Félénk, de néha elég kíváncsi/flegma ahhoz, hogy óvatosan a közelébe úszhassunk.

Más: inkább éjszaka aktív, nappal legtöbbször magát a homokba fúrva rejtőzik el. Hosszabb helyváltoztatásokkor a felszín közelébe emelkedik, és az áramlatokkal viteti magát. Télen a mélyebb vizek felé vándorol, tavasszal és nyáron a sekélyebb parti vizeket kedveli. A 20 cm alatti példányok kifogása tilos.

Olvasnivaló: Brehm

nyelvhalak (solea)

Mindez azért nem ennyire egyszeregy; a körülmények változásával a test színezete is változhat, ugyanígy az elvileg fekete folt egészen más színt is ölthet a mellúszón: a közönséges nyelvhalnál például néha barnás, vagy épp sárgás... Ugyanez igaz a jobbos-balos megkülönböztetésre is: a nyelvhal jobbos, a pettyes rombuszhal (Bothus podas) vagy az óriás rombuszhal (Psetta maxima) balos, de némely faj egyes egyedei néha elfelejtkeznek a szabályokról, és rossz oldalra "fekszenek".