csöves tengeri uborka

© photo

Holothuria tubulosa Gmelin, 1790
Tudományos név eredete: holothourion (gör) Arisztotelész homályos leírása egy, a szivacsokhoz hasonló, növényszerű, de nem rögzült tengeri állatról; tubulosa (lat) - csövecske

Seewalze, Seegurke, Röhrenholothurie (D), Cohombro de mar pardo (E), Concombre de mer (F), Sea Cucumber, cotton-spinner (GB), Cucumero de mar (I)

Felismerhető: Barnás színű, néha zöldes-lilás árnyalatú, 20-40 cm nagyságúra megnövő (átmérője max. 6 cm), uborkaszerű tüskésbőrű. Száj- és végbélnyílása teste ellentétes végén található. Nincs szilárd váza. Testét lágy, tüskés bőr borítja - a tüskék színe sötét, sohasem fehér. Hasi oldalán három sor ambulakrális láb (podias) található, melyek segítségével képes a helyváltoztatásra. Önvédelemként bőrén keresztül holothurin tartalmú mérget választ ki.

Összetéveszthető: (fekete) tengeri uborka (Holothuria forskali Chiaje 1841) - színe változó, világosbarnán át a feketéig, hasi oldala világosabb, testén kevesebb tüske, színük fehér, védekezéskor végbélnyílásán ragadós szálakat bocsát ki (Cuvier-csövek)

Előfordulás: Atlanti-óceán délkeleti partjai, Földközi-tenger, homokos vagy szerves törmelékben gazdag aljzaton. A fiatalabb egyedek inkább a neptunfüves-moszatos sekély vizeket kedvelik, az idősebb példányok gyakrabban választják a mélyebb, homokos-törmelékes tengerfenéket, kb. 100 m mélységig.

Táplálék: detritus-fogyasztók, a szájnyílást körülvevő tapogatókkal gyűjtik ösze a szerves törmeléket az aljzatról. Az elnyelt homokos törmelékből kiválasztják a tápanyagban gazdag részeket, a homokot a végbélnyíláson át lökik ki. Egy megtermett példány akár évi húsz kg homokot is megszűrhet.

Szaporodás: Váltivarúak, szaporodásuk augusztusra esik, ekkor bocsájtják ki a gamétákat, amik a nyílt vízben termékenyülnek meg.

Más: A tengeri uborkák teste ad otthont a hegyes bujkálóhal-nak (Carapus acus) (Brünnich 1768) - A kiválasztott hemolitikus hatású holothurin A és B potenciális ragadozói jórésze számára fogyasztásra alkalmatlanná teszi. Támadás esetén képes magát kettéosztani (autotómia), s így a bőrében tárolt holothurin azonnal a vízbe kerül. - A hagyományos kínai/ázsiai orvoslás többféle jótékony hatást tulajdonít a szárított tengeri uborka-készítményeknek (trepang). Doppingszerként is használatos.

Olvasnivaló: Brehm1 ill Brehm2

sárgaszájú nyilascsuka / barrakuda

© photo

Sphyraena viridensis Cuvier, 1829

Gebänderter Barrakuda (D), Bécune à bouche jaune, Barracuda, bécune à gueule jaune, béjaune (F) Yellowmouth barracuda (GB), Espeton boca amarilla (E)

Felismerhető: hosszú, áramvonalas test, ezüstszürke alapszín, has világosabb, hátán sötét harántcsíkok. Feje keskeny, orra hegyes, alsó álkapcsa előreugrik, álkapcsa alatt nincsenek pikkelyek. Az álkapocsban két sor kifelé hajló fog található: kívül egy sor kicsi, pengeéles fog, belül egy sor tőrszerű tépőfog. Két rövid, halványsárgás hátúszó, a farokúszó feketével szegélyezett. Kb. 120 cm nagyságúra nőhet.

Összetéveszthető: közönséges nyilascsuka (Sphyraena sphyraena) - a harántsávok hiányoznak vagy alig láthatóak, pikkelyek a kopoltyúnyílás alatt. Sárgacsíkos nyilascsuka (Sphyraena chrysotaenia) - 30-40 cm-es nyilascsuka, leginkább a Földközi-tenger keleti részén jellemző, sárgás-barnás hosszanti csíkok, sárgás farok.

Előfordulás: Földközi-tenger, Atlanti-óceán keleti partjai, Gibraltártól egészen észak-nyugat Afrikáig, két, egymástól jellegzetesen eltérő biotópban. A fiatal példányok előszeretettel választják a partmenti sekély vizeket, ahol a köves és/vagy neptunfűoázisok szabtalta tengerfenék remek vadászterületet és egyben rejtekhelyet nyújt. A kifejlett példányok pelágikusak, nyáron és ősz elején a partközeli mélyebb (+ 10 m) vizekben is találkozhatunk velük (néha 3-5 méteren is), általában azonban inkább a nyílt vizet kedvelik, kb. 110 m mélységig.

Táplálék: halak, kagylók, csigák, rákok.

Szaporodás: rendkívül kevés adattal rendelkezünk, a legújabb kutatások szerint az állomány megújulásának üteme rendkívül lassú.

Más: noha nyáron nagy rajokban találkozhatunk a nyilascsukákkal, télen - a feltételekkel együtt változó vadászstratégiának megfelelően - inkább kisebb csoportokban vagy akár egyedül. Végsebessége ~ 44 km/h.

Brehm
wiki

Carry-le-Rouet / cap Couronne

A Côte Bleue-n két rezervátumot létesítettek: az elsőt Carry-le-Rouet-nál (85 ha, 1983) a másodikat cap Couronne-nál (210 ha, 1996) - ez utóbbi a nyílt vízen kezdődik, így ha meglepően szelíd halakat szeretnénk közelről látni, be kell úszni-evezni a határoló bójákig, míg az első a partról is megközelíthető, ha van kéznél uszony-szemüveg-légzőcső, és nyáron legalább egy vékony shorty, hogy ne fázzunk / ne égjünk agyon, ősszel-tavasszal pedig valami vastagabb neoprén ruha, én spec. 5 mm körül érzem biztonságban magam, és ha a parton a termoszban forró kávé vár. Egy felfújható helyzetjelző bója használata még senkinek sem ártott, beszerezhető a decathlonnál, a cabestonál vagy jó esetben a helyi horgászboltban. Érdemes csoportban, vagy legalább párban gondolkodni, egyedül ne vágjunk neki, és lehetőleg ne vigyünk ki semmit sem a vízből, emlék gyanánt. Ugyanígy tilos szigony vagy bármi más vadászeszköz használata is, és horgászni sem szabad.

Az egyedül hezitálóknak az Observatoire du parc marin munkatársai július-augusztusban hetente három nap ingyenes vezetést tartanak (kedd-csütörtök-szombat), 9:30, 10:30 et 11:30 indulással. A részvétel ingyenes, gyerekeknek 8 éves kortól, 12 évnél fiatalabbaknak felnőtt kiséretében, és minden esetben írott szülői engedéllyel. A feliratkozáshoz elég telefonálni:

Parc Marin de la Côte Bleue
04 42 45 45 07
www.parcmarincotebleue.fr
syndicatmixte@parcmarincotebleue.fr

anemona remeterák, Prideaux remeterák

© photo

Pagurus prideauxi Leach, 1815
Tudományos név eredet: Charles Prideaux (1782 - 1868/69) - angol természettudós.

Anemone Einsiedler (D), Pagure de Prideaux, gonfaron (F), Anemonen hermit crab (GB), Paguro dell'attinia orologio (I), Anemoon heremietkrab (NL)

Felismerhető: közepes termetű remeterák (max. kb. 6 cm), színe rószaszíntől barnáig változhat, lábain lila-narancssárga árnyalattal. A köpenyes tengeri rózsával (Adamsia palliata) társul (ektoszimbiózis). Öt pár lába van (Decapoda): a látható két pár láb kontúrja világos, fehér, a nem látható két pár kisebb, a lakásul szolgáló csigaházat tartja. Ollói felülete szőrös. Az anemona remeterák jobbos (Paguridae), vagyis jobb oldali ollója nagyobb és erősebb, mint a bal. Szemei nagyok és sötétek. Két rövid és két hosszú csáp. A látható testrészekkel ellentétben a csigaházban elhelyezkedő potroh puha.

Összetéveszthető: más remeterákokkal (a Dardanus arrosor és a Dardanus calidus termetre nagyobb, balos remeterák (Diogenidae). Színük vöröses, csigaházuk nagyobb, lehet üres, de legtöbbször egy vagy több társuló tengeri rózsát hordoznak, ill. Pagurus anachoretus), de a házán hordott köpenyes tengeri rózsa jelenléte segít a felismerésben - mindig a remeterák hasoldalán található, talpkorongja rózsaszínes-lilás, a kb. 500 rövid, fehér tapogatókar lefelé irányul. A másik, remeterákokkal gyakorta szimbiózisban élő tengeri rózsa, a társuló tengeri rózsa (Calliactis parasitica) színre és formára is különbözik - tömlője vaskos, tapogatói barnás-sárgásfehér színűek.

Előfordulás: Földközi-tenger, Atlanti-óceán keleti partvidéke, egészen a norvég fjordokig. Kavicsos-homokos tengerfenéken, kb. 50 m mélységig.

Táplálék: dögevő/húsevő. A köpenyes tengeri rózsa tapogatókarjai a remeterák szájnyílása mögött helyezkednek el, így ő is részesül a házigazda lakomáiból.

Szaporodás: Váltivarúak, külső megtermékenyítéssel szaporodnak. A hím a házát elhagyó nőstény potroha alá rakja spermatofóráit, a nőstény a megtermékenyített petéket a potrohlábain hordja. A kikelt lárvák a nyílt vízben élnek (plankton), s három hasonló fázis után után a kb. 5 mm nagyságot elérve teljes metamorfózison mennek át, s a fenéklakó életmódhoz alkalmazkodott alakot öltenek (megalopa). Az ifjú remeterák ekkor keres megfelelő csigakagylót, és tengeri rózsát magának. Az anemona remeterák más remeterákokkal ellentétben vedléskor nem, vagy csak ritkán cseréli újra az egyszer már belakott kagylót: amikor a csigaház túl szűk lesz a remeteráknak, a tengeri rózsa talpkorongja által kiválasztott anyag kipótolja azt s védi a remeterák puha potrohát. Néha találkozhatunk olyan párossal, ahol a közös lakásnak már csak egyötöde az eredeti kagyló, és egyes források szerint a tengeri rózsa képes teljesen átvenni a csigaház szerepét.

Más: Merüléskor jobb nem megzavarni a pagurus/adamsia párost: az Adamsia palliata, ha veszélyben érzi magát, védekezésképp fehéres/lilás-rózsaszínes ragadós szálakat bocsájt ki magából, ami ugyan hathatós védelmet nyújt, de regenerációs időre van szüksége, ami alatt védtelen ragadozói ellen. A mókás partykelléknek tűnő acontiumok jól mutatnak a fotón, de nélkülük valódi vészhelyzetbe kerülve már nem lesz esélyük a túlélésre.

Olvasnivaló: Brehm

Cousteau rajzfilm

amazon

Nagy tonhal / kékúszójú tonhal

© photo

Thunnus thynnus (Linnaeus, 1758)

Roter Thun, Blauflossen-Thunfisch (D), Atlantic/northern/giant bluefin tuna (GB), Atun rojo, Tonyina (E), Thon rouge (F), Tonno, tunno (I)

Felismerhető: Masszív, végei felé elkarcsúsodó testű, pelágikus életmódot folytató hal, hossza a 4 m-t (~650 kg) is elérheti. Háta kékesszürke, oldala és hasalja ezüstszürke, hátúszója és farok alatti úszója sok apró, élénk sárga színű úszócskára tagolódik, a függőlegesen álló farokúszó részarányos. Feje testéhez képest kicsi, szemei aprók, szája nagy.

Összetéveszthető: A Thunnus thynnus a vörös tonhalak közé tartozik, éppúgy, mint a Thunnus orientalis és a déli nagy/déli kékúszójú tonhal (Thunnus maccoyii) .

Előfordulás: Mediterrán-tenger, ill. Atlanti-óceán nyugati és keleti partjai , nyílt vízben. Noha az élőhelyek távolsága miatt a két tonfajtát meg szokás különbözteti, a legújabb kutatások eredményei szerint a tonhalak képesek relatíve rövid idő alatt átszelni az Atlanti óceánt, így nincs okunk külön fajtaként kezelni a két élőhely példányait, vö. ifremer. (Ugyanígy kérdésessé vált az a hipotézis is, mely a két ívási területen az ivarérettség elérését eltérő korhoz kötötte.)

Táplálék: Apróbb halak (szardínia, hering, makréla), rákok.

Szaporodás: A Mexikói-öbölben április-júniusra, a Földközi tengerben június-augusztus esik az ívás időszaka. Egy-egy ivarérett nőstény (8 év?) ekkor kb. 30 millió petét bocsájt a vízbe, melyek szabadon lebegnek (pelágikus). Méret szerint verődik rajokba, gyakran fehér-(Thunnus alalunga), sárgaúszójú- (Thunnus albacares), nagyszemű- (Thunnus obesus), bonító (másnéven csíkoshasú-, Katsuwonus pelamis) tonhalak társaságában. 15-30 évig is elélhet, de a túlhalászás miatt nehéz korosabb és nagyobb testű példányokat beazonosítani.

Megközelíthető: mivel nyíltvízi életmódot folytat, és állandó mozgásban van, nehéz, de nem lehetetlen. Ritkán, de előfordul, hogy magányos példányok felbukkannak a partközeli vizekben - ilyenkor néha egész közel merészkednek, ha a szerencsés kiválasztott nem ijeszti el őket.

Más: állandó hőmérsékletű (homeotermikus), testének hőfoka magasabb, mint a környező vízé (20°C-ig), így egyaránt elviseli a hidegebb és a melegebb vizeket is. Vérének hemoglobin-tartalma magas. kb. 1000 m mélységig képes lemerülni; rendkívül gyors úszó, akár 20-30 km/h sebességet is elérheti.

A túlhalászás miatt a kihalás veszélyezteti! Egyes becslések szerint ma az eredeti állomány kb 6%-a él a Földközi-tengerben. A túlhalászáson túl a tonfarmok is hozzájárulnak eltűnéséhez: a tonhalak nem szaporodnak fogságban, így a fiatal egyedeket befogják, majd felhízlalják, ez azonban veszélyesen csökkenti az ivarérett szabadon elő példányok létszámát, s így ugyancsak veszélyezteti a faj fennmaradását.

Nagy háromúszójú nyálkáshal

© photo

Tripterygion tripteronotus (Risso, 1810)
Tudományos név eredete: tris (gör) - három, és pterygion (gör) úszó; tris (gör) - három, pteron (gör) - szárny

Roter Spitzkopfschleimfisch (D), Moma nariguda?, tripterygion rojo(E), Triptérygion rouge, trypterygion a bec rouge (F), Red blackfaced blenny?, Tripterygion (GB), Peperoncino rosso (I)

Felismerhető: Orsó alakú, megnyúlt test, hegyes orr, apró tapogató a szemek fölött, három részből álló hátúszó. Színe szürkésbarna (a hímeknél esetenként halványpirosas), testén öt sötétebb, nagyságban-színben megegyező sávval. A hím második hátúszójának első tüskéje megnyúlt, párzási időszakban teste mélypiros, feje fekete. Max. hossza 8-10 cm.

Összetéveszthető: Tripterygion melanurus (Guichenot, 1845) /Small triplefin/ - termetre kisebb (max 5-6 cm), mélyebb vizeket kedveli (max. 25 m). A hím és a nőstény teste egyaránt mélypiros, fejük fekete, a nősténynél apró fehér foltokkal tarkított. A Tripterygion melanurus melanurus testén a farokúszó tövénél fekete folt található, ami hiányzik a Tripterygion melanurus minor-nál. Tripterygyon delaisi /Black-faced blenny/ - valamivel nagyobb (9 cm), mélyebb vizekben él (2-50 m), és inkább a homályos, védett sziklamélyedéseket kedveli. A hím teste párzási időszakban sárga, a nőstényeknél a farokúszó tövénél található ötödik sáv a többinél sötétebb (fekete, farokúszó felé elfolyó). Lipophrys nigriceps /Blackheaded blenny/ - kisebb (max. 4-5 cm), mélyebb vizekben (max. 20 m) is előfordul, orra rövid, nincs tapogató a fejen, ritka fehér foltok a háton, elszórt kékesfehér mintázat. A hím feje fekete, álla alatt sárga. Árnyékos, homályos sziklamélyedéseket kedveli, ritkán látható.

Előfordulás: Marokkó-Szíria vonaltól északra a Mediterrán-tengerben. Napos, algákkal borított, sziklás tengerfenék, az elrejtőzéshez szükséges homályos bemélyedésekkel, barlangokkal. 1-6 m mélységig.

Táplálék: planktonikus mikroorganizmusok, apró rákok.

Szaporodás: A hím egy kb. két m átmérőjű területet őriz. Nyár elején színt vált, és igyekszik felhívni magára a nőstények figyelmét, hogy azok a területén rakják le petéiket.

Megközelíthető: párzási időszakban, PMT/snorkeling is.

Csavart legyezőféreg / Forgós féreg

© photo

Sabella spallanzanii (Viviani 1805) /Spirographis spallanzanii (Viviani 1805)/
latin név eredete: sabulum (lat) - homok, Spallanzani Lazzaro (1729-1799) - olasz tudós, a természettudományok professzora Modénában. / speira (gör) - spirál, graphein (gör) - rajzolni.

Schrauben Sabelle (D), Plumero de mar (E), Spirographe, ver d’anémone, ver à panache de roche (F), Spiral tube-worm (GB), Verme fiocco, Ombrelle di mare (I)

Felismerhető: szesszilis csőlakó gyűrűsféreg, mely akár kétszáz gyűrűből is állhat. Lágy csöve max. 60 cm-re nőhet, átmérője 10-25 mm között változik. Maga a féreg nem rögzült, és néha elhagyhatja csővázát. Szájnyílás előtti, fehér-sárga-barna tapogatókoszorúja, mely többszáz (akár háromszáz) finom szálat tartalmaz, fényre, áramlás változására, érintésre visszahúzódik; két karéjból áll, melyek közül az egyik csigavonalban csavarodik. Átmérője max. 15 cm. A cső és a tapogatókoszorú az állat egyedül látható részei. Ez utóbbi egyrészt légzésre (spirális), másrészt táplálkozásra szolgál.

Összetéveszthető: tengeri ecset (Sabella pavonina) - tapogatókoszorúja egyszerű, nem csavarodik spirál alakban; két részre oszlik, melyet a tövénél hártya köt össze. Kifejlett állapotban kisebb, max. 25 cm.

Előfordulás: Atlanti-óceán keleti partjai (La Manche csatorna), Mediterrán-tenger. A tengerfenék talajához rögzített csőben él, kedveli a kevésbé világos, sziklás-homokos, erős áramlatok uralta szakaszokat, ahol a víz planktonokban és organikus anyagokban gazdag.

Táplálék: a vízben lebegő apró, mikroszkopikus anyagdarabkákkal és élőlényekkel táplálkozik; a tapogatókoszorú csillószőrökkel fedett lemezecskéi a cső nyílásához vezetik a táplálékot, ahol a nagyobb darabokat kiszűri, s a kisebbeket elnyeli. Az emészthetőeket (planktonok, algák, baktériumok) elnyeli, a nem-emészhetőek a cső aljába kerülnek, ahonnan egy csillószőrökkel borított felfelé vezető csatornán keresztül kiüríti.

Szaporodás: váltivarúak; kb. 50 mm nagyság elérésekor válnak ivaréretté. A peték (melyekből egyetlen, 30 cm-nél nagyobb nőstény 50 000-nél is többet képes kibocsátani) és a hím csírasejtek a vízben találkoznak egymással. Az addig szabadon úszó trochophora-lárva kb. két hét elteltével a tengerfenékre ereszkedik, s kb. 10 nap múlva a teljes metamorfózis jeleként elkészül a továbbiakban állandó lakóhelyéül szolgáló lakócső.

Megközelíthető: PMT/snorkeling is. Mozgásra, fényváltozásra a csőbe húzódik, viszont alulról megközelítve a cső megérinthető anélkül, hogy lakója észrevenné.

Más: a csavart legyezőféreg csövét néha lakóhelyéül választja a vörös zsákállat (Halocynthia papillosa), ill. különböző hidraállatok, algák. Főbb ragadozói: aranydurbincs (Sparus aurata), és a Tubulanus annulatus, ill. Tubulanus superbus (zsinórférgek (Nemertina) törzse). Veszélyeztetett faj.

szent sügér

© photo

Anthias anthias (Linnaeus, 1758)
Tudományos név eredete: Anthias - egy ismeretlen hal neve Arisztotelész Az állatok története (Peri ta zóa isztoriai) című művében.

Roter Fahnenbarsch, Mittelmeer Fahnenbarsch (D), Tres colas, Espárido (E), Barbier, anthias, barbier hirondelle, castagnole rouge (F), Swallowtail seaperch (GB), Castagnola rossa, Sarago pizzuto (I), Rode kanarie (NL)

Felismerhető: ovális test, élénk piros szín, sarló alakú farokúszó. A hímekre jellemző a fejlett mellúszó, és a hátúszó harmadik tüskéje zászló alakú bőrnyúlványban végződik. Fejükön három aranyszínű sáv található. Kb. 25 cm nagyságúra nő.

Összetéveszthető: barna korallsügér (Chromis chromis), mely azonban barnás színű, teste masszívabb, magasabb.

Előfordulás: Portugáliától Angoláig az Atlanti-óceán keleti partjainál, ill. Földközi-tenger. Kb. 5-200 m mélységben, legtöbbször sziklás-barlangos tengerfenék vagy hajóroncsok képezik lakóhelyét, ahol csapatokban él.

Táplálék: a szent sügér húsevő, apró rákokkal, tengeri férgekkel, halivadékokkal táplálkozik.

Szaporodás: szukcesszív (protogyne) hermafrodita, június-október környékén párzik. A hímek készítik elő a területet, ahová a ragadós szállal összefűzött peték kerülnek. A peték őrzéséről-levegőztetéséről a hím gondoskodik.

Megközelíthető: PMT/snorkeling is, ha sikerül pár méter mélységbe merülnünk, és a fényviszonyok elegendőek ahhoz, hogy a sziklamélyedésekben rejtőző szent sügéreket észrevegyük.

Más: gyakran keveredik barna korallsügér-rajokkal. Sűrűn találkozhatunk velük színváltó szarukorall-kolóniák (Paramuricea clavata) közelében. Legfontosabb ragadozói a fattyúmakréla (Seriola rivoliana) és a villás tőkehal (Földközi-tengeri menyétke, Phycis phycis). Tartható akváriumban is.

info

Dél-Franciaországi snorkeling ösvényekről bővebben itt: Tribu Snorkeling

kövi/kővájó tengeri sün

© photo

Paracentrotus lividus (Lamarck, 1815) +
Tudományos név eredete: lividus (lat) - kékes, feketés.

Steinseeigel (D), Erizo de mar comun, castan de mar, erizo marron (E), Oursin violet,châtaigne de mer (F), Brown sea-urchin, rock-urchin (GB), riccio femina, riccio viola (I), ouriço do mar, castanho (P)

Felismerhető: kb. 8 cm nagyságú, színe az olívazöldtől a lilán át a barnáig változik, tüskéi elég hosszúak (kb. 3 cm). Teste kissé nyomott, mezodermális eredetű belső vázlemezei egységes belső mészvázzá forrtak össze, a szájmező (peristoma) és anális mező (periproct) kivételével. A mészváz az állattal együtt nő. Az öt orális lemez övezte szájnyílás lefelé, az öt genitális (ebből egy a kőcsatornával kapcsolatban álló madrepora-)lemez és öt oculáris lemez (az itt található ambulakrális lábacskák fényérzékelőek) övezte végbélnyílása felfelé irányul. A vázon öt radiális ambulakrális (lukak az ambulakrális lábaknak) és öt interradiális interambulakrális lemezsáv húzódik. Az ambulakrális lemezeket két sorban álló szívó- vagy ambulakrál-lábacskák szegélyezik. Mindegyikük szívókorongokban végződik, és az állat ezek, ill. tüskéi segítségével képes helyváltoztatásra - amit éjjelente tesz, 3 m távolságig. Ugyanitt számos fehér, nyeles képződmény található: ezek a rövid fogólábacskák (pedicelláriák). A karcsú fogólábacskák részint az interambulákrum-mezők szélein, részben a két lábsor között találhatóak. E lábacskák ostorszerű nyélből és háromszárú fogóból állnak, a táplálékszerzésben, védekezésben és tisztálkodásban van szerepük. Szájszerve az ún. Arisztotelész lámpása, öt álkapoccsal és öt véső alakú zománcos foggal. A peristoma pereménél lévő öt kopolyúval és az ambulakrális lábak felületén lélegzik.

Összetéveszthető: fekete tengeri sün (Arbacia lixula), mellyel közös élőhelyen osztozik, s melyet tévesen néha a kővájó tengeri sün hímjeként azonosítanak. A fekete tengeri sün teste laposabb, színe sötétebb, tüskéi arányaiban hosszabbak, s a szájnyílás körül hiányoznak.

Előfordulás: gyakori a Földközi-tengerben, ritkább az Atlanti-óceán keleti partjainál, egészen Írországig. Sziklás, moszatos, neptunfüves aljzaton, kb. 80 m mélységig fordul elő, gyakorta a tüskéivel kőbe vájt bemélyedésekben, ahol erősebben megkapaszkodhat, s így jobban ellenáll a hullámtörésnek és az esetleges ragadozóknak.

Táplálék: bentikus növényevő, étrendjének javát az algák teszik ki, de nem veti meg a neptunfüvet és a szivacsokat sem. A fekete tengeri sünnel együtt a mediterrán vizek egyik fő "fűnyírója", s jelentős befolyással bír a leveles moszatok eltűnésére/jelenlétére - mértékkel ugyan, de felelősnek tekinthető a sivatagos zónák kialakulásáért is.

Szaporodás: váltivarúak, a peték és a hím csírasejtek a vízben találkoznak egymással. Mindkét ivartermék nagy tömegben keletkezik a megfelelő mirigyben. Ivarmirigyei - pontosabban öt gonád - nyáron-ősszel fejlődnek ki, a peteérés télre esik. A gamétákat tavasszal-nyár elején eresztik ki; megtermékenyülve több metamorfózison esnek át, mire apró tengeri sünökké alakulnak.

Megközelíthető: nem szalad el... ;o)

Más: Lakhelyén gyakran osztozik a fekete tengeri sünnel és a sötétlila tengeri sünnel (Sphaerechinus granularis). Legfőbb ragadozói az európai languszta (Palinurus elephas / Palinurus vulgaris), az osztrigafarkas (Marthasterias glacialis) vagy egyes durbincs-fajok (Diplodus-félék). Franciaországban a tengeri sünök kifogása szabályozott: minimális méret 5 cm (tüskék nélkül), maximum személyenként 4 tucat, csak a meghatározott időszakban, mely azonban változó, így az "oursinade" szervezése előtt mindenképpen tájékozódni kell! Fontos még, hogy a sznorkelinges vadászathoz hasonlóan a jelzőbója használata kötelező, s megkövetelik vmely búvár-apné klubhoz tartozás igazolását vagy vízalatti vadászathoz szükséges engedély birtoklását is.

Olvasnivaló: Brehm

blue planet

the deep see 1
the deep see 2
frozen seas

amazon

közönséges polip

© photo

Octopus vulgaris Cuvier, 1797

Krake (D), Pulpo comun (E), Poulpe, Pieuvre (F), Common octopus (GB), Polpo (I),

Felismerhető: 8 kar, kettős sorban elhelyezkedő tapadókorongok, III. kar párzókar (hectocotylus), fix pupillák.

Összetéveszthető: Octopus macropus - foltos, karjai hosszabbak, éjjel vadászik. Eledone cirrhosa - karjai rövidebbek, sárgás-barnás színezet, egysoros tapadókorongok vagy Eledone moschata (Lamarck, 1798) - szürkésbarna színű, fekete foltokkal, egysoros tapadókorongok.

Előfordulás: Az egész világon, bár előnyben részesíti a meleg tengereket. Kb. 150 m mélységig, leginkább sziklás aljzaton, de homokos, neptunfüves részeken is. Ragaszkodik vadászterületéhez, állandó lakóhelyét védi.

Táplálék: húsevő, rákok, kagylók, ritkán kisebb halak. Zsákmányát megragadja karjaival, s egészen a szállásáig viszi. A kiválasztott cephalotoxin megbénítja áldozatát. Rejtekhelye könnyen felismerhető a körülötte elszórt maradványokról.

Szaporodás: A hímek kb 200 gr elérésekor válnak ivaréretté, a nőstények ennél nagyobb korban (kb. 500 gr). Párzáskor a hím a hectocotyluson keresztül spermatofórákat pumpál a nőstény köpenyüregébe. A nőstény a megtermékenyített, kb. 2 mm nagyságú petéket - melyeknek száma 100 000 - 500 000) 3 - 8 héttel a párzás után a fészekben rakja le, apró szálakra fűzve; mindez 2-4 hétig is eltarthat. A peték 24-125 nappal a lerakás után kelnek ki, ezalatt a nőstény gondoskodik a víz folyamatos ventillációjáról, majd kikelés után elpusztul.

Megközelíthető: néha kíváncsi, néha játékos, néha nincs kedve hozzánk. De ahhoz, hogy ezt eldönthessük, észre kell vennünk. A polipok védekezési mechanizmusa redkívül energiaigényes, és a tintafelhő ugyan szép látvány, de a polip számára nem játék.

Más: Párzási időszakon kívül a polip magányosan él. - Rendívül hatékonyan képes alkalmazkodni környezetéhez: bőrének az úgynevezett leukofor sejtekből felépülő alsó rétege átlátszó, színtelen, fényvisszaverő fehérjéket tartalmaz. A leukoforok felett elhelyezkedő sima lemezkék, az iridoforok erősítik a fényvisszaverést. Mindehhez a dermis sajátosságai társulnak: a polip színezetét a különböző nagyságú chromatofórokban (festéksejtek) felhalmozódott szemcsés pigmenteknek (sárga, narancs, piros, barna, fekete) köszönheti. Másik túléléshez használt "fegyvere" a tintafelhő, melyet egy végbélnyílásához közeli zsákból présel ki. - A polip karjai rendkívül hajlékonyak, akár 240 tapadókorongot is megszámolhatunk rajtuk. Védekezésre, zsákmányszerzésre használja őket, de a párzáskor is fontos szerepük van a kiszemelt pár figyelmének felkeltésében. Gyakran sérülnek, de képesek a regenerálódásra.

Olvasnivaló: Brehm